hóbagoly

megint üresebb lett a világ
hiányzik belőle egy mozdulat
egy hang és azok a mosolygó szemek

tél van
a fűre letelepedett a köd

előttem versmaradékok a papíron
befejezetlen mondatok megint

egy hófehér bagoly rámnevet
majd könnyedén elrepül

Bagolyka emlékére

---

Bagolyka: Végállomás felé

...

és nincs ÜNNEP

kitaposott lábbelik alatt
a ragyogást a buszkerekek
maguk alá gyűrték
a kátyuk mint fekete lyukak
nyelték el mindazt a keveset
ami még volt érték

és nincs MOSOLY

csak zötyögő nincstelen holnap
szomorú zártláncú tekintet
némán lapitó szükség
innen és túl a pattogzó körömlakk-
fedésen - hiába keresem -
eltűnt már a szépség

és nincs FÉNY sem

az (égi)jelszedők konyultak
mint megannyi dodzsemek
kint a pályaszélén
nemvárt megállóba gurulnak
- idő előtt - kik az éden helyett
a poklot itt élték

mit tehetnék?
kérlek ó, Uram - ha még lehet
mutasd meg: hol van a vészfék?

Szabó Csilla Judit
2005

---

 

---

obscura

kalapot inget a kezem gyorsan leránt
ledőlök meztelen hajótörött e parton
s míg az éj kényelmesen fekszik a hajnalon
számolom az ég ezer megvadult madarát

közben beszélgethetek nyugodtan a széllel
messzi híreket hoz az ösvényen túlról
a hangokról - ahogy fogak közt fuldokol
az a sok kérdés és mindent összekever

de most nem érdekelnek a panaszok
a koszos eget nézem keresem az istent
én is kérdeznék tőle ha már ott lakik fent
hova lettek a csókok a lepkék virágok

hol laknak az ősök és miért vagyok én
fullaszt a nevetés mit legyűrtek torkomon
maradt a halak monoton nézése a korom
és a városban bóklászó tarka tehén

gyorsan elindulok vissza honnét jöttem
jazz románc falak és napilapok közé
ernyő asztal pincér járdára ömlött kávé
s mert félek -  árnyékomat sietve átlépem


megj.: "Kalapot, inget a kezem gyorsan leránt, ledőlök meztelen, hajótörött e parton" részlet Jean Cocteau: Dél c. verséből (ford.: Vas István)

---

ébred a szél

a férfi elfut a ló leroggyan
az ajtó nem tud nyílani
odafent istenek kártyáznak komoran
egy ember megtanul sírni

hangosan felsikít reszkető kezed
mikor a homlokomhoz ér
ijedten elfordulsz. a fájdalom éget
nézd - markomban ébred a szél


"A férfi elfut a ló leroggyan Az ajtó nem tud nyílani - idézet Paul Eluard: A férfi elfut (ford.:Illyés Gyula) c. verséből

---

utcára szórt illatok

színek és illatok hátizsákba gyűrve
képekbe tömörített domboknak háta
odébb házfalak út csorba utcatábla
emberek órák fák vassal körbevéve

sietős lábakon hűs esőcsepp csillog
tócsában tocsogó gumik és kockakő
kifestett arcukra mosolyt erőltető
szép hölgyek vállán láthatatlan billog

befordul hirtelen két rendőr a sarkon
mert feltűnő módon a szerelmet várom
s ezer meztelen nő ágyékát bámulom
ahogy taposnak a leszórt illatokon

---

---

Jasieński Bruno: Öklendező szobrok (Rzygające posągi)

A Művészet Úrnőjének

Billentyűkre ültek ma az elferdült bémolok,
Rettentőn unatkozva ásítoznak - Oaaaa...
Gioconda kis bugyiban az asztalon kucorog
És hangosan erőlködik a cacao-choix.

Veri sápadt fényével az ősz a sárga fasort,
Mint önmagát korbácsoló, vándorló szektás,
Csak a fehér szobrok vannak mind kővé váltan ott,
"Helytállnak" mereven, mint örök anti-mozgás.

A Hölgy igazán klasszikusan... hanyagul nyugodt...
Ő, ki hidegen játszik a szíveknek húrján,
Oly merev és büszke... ki mindig csodásan tudott
Fellazulni 3 pohár curacao után.

Milyen furcsa, hogy a Hölgy még mindig változatlan,
Bár kétségtelenül tökéletesen modern. -
Minden szerdán és pénteken a Hölgy szalonjában
Verseiket szavalják Ivaszkiewicz és Stern.

Ám nekem - ki a kuluart annyira utálja,
Hol szeretni kell, mélázni ügyekre várva,
Van egy hamuszín budoárom esténként nyitva,
És ott megcsodálható a Hölgy pongyolája...

De most, Hölgyem, legyen inkább őrült és szertelen -
Lám a fa szobainas is nevet boldogan...
Ma versenyt fogunk futni a parkban körben
S padra huppanni, kifulladva halálosan.

Bámulva a velünk csókolódzó sok csillagot,
A tizedik Clicôt után egy pillanatra
Meglátjuk hirtelen ezt a fejreállt világot,
Mint egy Pathé & Co. film - levetítve fordítva.

Élvezve az utcákon táncoló abszurdokat,
A pezsgőtől és ajkaktól részeg éjszakát,
A bokrok közt láttam az ÖKLENDEZŐ SZOBROKAT
Ahogy tizenkét lakáj cipelt a parkon át.

bémol = a b-nek, mint leszállító jelnek elnevezése (zene)
cacao-choix = fr. kakaólikőr
curacao = narancslikőr koktél
Ivaszkiewicz és Stern = lengyel költők
kuluar = színfalak mögötti helyiség (itt átvitt értelemben)
buduar = budoár, (női) szalon
Clicôt = fr. pezsgő
Pathé & Co = fr. filmgyár

---

[most]

most
ha lefekszünk
        az ágy széles
mint rég

a melled úgy lendül
mint    harangnak nyelve
(a szemem rólad le nem veszem

hanyatt fekszem
hogy jól lássalak
várlak
    várom hogy beleess    kezeim
széttárt csapdájába

amit gondosan pramparam felállítottam
neked
te
mellém fekszel
fejedet vállamra teszed és
és és és elalszol

---

Maria Pawlikowska-Jasnorzewska: pillangó

megérintettem
mint pillangó szárnya virágnak szirmát
véletlen volt - bocsánat - hisz’
ön uram sudár tüzes fekete írisz
s én - hogy nő vagyok  - istenem - hát
elfelejtettem

Csurai Zsófi: félúton

talán a fák
hűvös árnyékában
létező neszezések
és a Piac utcában
sétáló kora esti érzések
együttállása
hogy melletted is elrohan az idő
vagy csak mesterkélt falaid
nem engedik közelire szűkülni
a súlytalanság minden formáját

- nem tudom -

(mert sosem látlak igazán
abban a lenyomatban
amiben létezel)

graffitit festve a világ közepébe

launita: Vízenjáró

Híd. Milyen egyszerű szó, olyan, mint azt mondani: alma, vagy ház, vagy térd. De miért éppen alma? Vagy miért ház, miért térd? És miért híd? Hát ennek története van, el is mesélem mindjárt:
Vissza kell mennünk az időben addig, amikor még nem voltak hidak. Régen volt, nagyon régen, sok minden nem volt még abban az időben, amik nélkül ma el sem tudnánk képzelni az életünket. Nem volt például híd sem, se időgép, de nem volt telefon sem, így ha a folyó két oldalán lakó emberek egymással tudatni akartak valamit, akkor galambokkal üzentek egymásnak. A falusi boltokban nagy táblákon hirdették: SZÜRKE GALAMB AKCIÓBAN! Mert a szürke galambokból túl sok volt. Az emberek vették a postagalambokat, mint a cukrot, mert szerettek levelezni, tehát megírták a levelet, a galamb lábára tekerték, odakötözték, és madárnyelven elmondták neki, hova menjen.
Egy szép napon egy kamasz fiú a konyhaasztal fölé görnyedve levelet írt. Aztán kivett a ketrecéből egy szürke galambot - mert a fehér nem akciós -, és rátekerte a madár lábára a kis papírt. A galamb el akart szállni, ám a fiú a csőrénél fogva leszorította. A galamb csapkodott, valamit gúnyosan mondott, de alig lehetett érteni. Szerencsére, mert valószínűleg olyan csúnyán beszélt, hogy úgysem írhatnám le.
- Na, Felhőcske, ne beszélj csúnyán! - rázta mutatóujját a fiú. - Most elmondom, hova menj: csirip-csirpi-csrupu-csrep - csicseregte, és ellökte ujjáról a madarat.
- Csrep-csrururu-csiriru! - mondta a madár, nem éppen hízelgően.
- Mit merészelsz? Fogd be a szád... vagyis csőröd, és húzz el oda, ahova mondtam! - rázta öklét a fiú. A madár megvonta a vállát, és elrepült, át a folyón. A folyó túloldalán laktak a Monda-falu lakói, a fiú oldalán a Hír-falu lakói. A galamb leszállt a Monda-falu főterének közepén. Sok kis házikó vette körül, kivéve egyet, az nagy volt, mert az volt a polgármester háza. A polgármestert Bendegúznak hívták, akárcsak a Hír-falu polgármesterét, akit tehát szintén Bendegúznak hívtak, és ezért nagyon utálták is egymást. Mivel a galamb éjjel érkezett, hangosan "hrurr"-ozva felreppent a polgármester házának tetejére, ahol egy szélkakas forgott, ráült a fejére, és elaludt.
Másnap egy kosarat lengető kislány dudorászva ment épp arra, persze az utcán, nem a tetőn.
- Tra-la-la! Milyen szép napunk van ma! - énekelgette, de a hangja nem volt túl szép, ezért a galamb be is fogta a fülét. Lerepült a kislány elé, lekaparta a lábáról a levelet, és gyorsan hazarepült. A lány lehajolt, és kitekerte a papírt.

(folytatás a szerző honlapján)

Radnóti Miklós: Háborús napló
(részlet)

...hallgatag
férgek másznak szét a messzi réteken
és lassan szerterágják a végtelen
sort fekvő holtakat.

V.I.G.: Az a pohár...

Homokként fújja szét utolsó perceimet az Idő.

Fényesülepű kitérdesedett nadrágok
s lefutott hátú vén pulóverek
simulnak megszáradt fűcsomókra -

Hol vannak már a párnacsaták
a lucskos lepedők és az ázott
terítők a régmúlt asztalokról?

Emlékként tűnik fel előttem egy csorbaszélű
féligtelt billegő pohár...

Charles Bukowski: Alvó nő

leültem éjjel az ágy szélére, hogy hallgassam, ahogy
horkolsz.
a buszmegállóban ismerkedtünk meg,
és most nézem a hátadat,
betegesen sápadt és tele
szeplővel, mint a gyerekeknek,
a lámpa fénye rávetül álmodra - a világ
iszonyatos
szomorúságára.

nem látom a lábaidat,
de tudom, hogy azok a világ
legvarázslatosabb lábai.

kihez tartozol?
igazi vagy?
virágokra gondolok, állatokra, madarakra
- mind sokkal jobbnak tűnnek
és meseszerűnek,
semmint igazinak...
          (a teljes verset kérd e-postán)

haiku-verziók - Matsuo Basho (芭蕉松男) 1686-ban írt híres haikujának átköltései

az eredeti japán nyelvű vers	a kiejtés szerinti leírás	nyers fordítás
	furuike ya kawazu tobikomu mizu no oto	öreg tó beleugrik a béka a víz hangja

Bagolyka: Átváltozások

az égiek vállat vontak
és befordultak a sarkon

I.

ha lenézel,
látod magad alatt
azt a szegényes udvart,
azt a szárítókötelet,
ahol kihipózott álmaiddal együtt
levetett bőrödet is odahagytad
miközben tudod, hogy
te csak színtelen kavics vagy
egy Fellini filmben, és
azt is, hogy kihalófélben vagy.

      a színek /se zöldek, se kékek,
      se vörösek/ nem védenek;
      talán a Sámánok még
      tehetnek érted valamit,
      ha visszaadják az ősi éjek
      régi színeit, egy ősi dallamot,
      mely évmilliókon át megtartott.

      akkor még könnyebb volt az átváltozás,
      földi emberként is tudtad, hogy
      csak felfelé vihet az út,
      és a legfelső templomlépcsőn
      már energiától duzzadó puma voltál,
      az összes létező titoknak megnyíltál
      és... elrugaszkodtál.

      Inti és Quilla kedvtelve nézték, hogyan
      játszol az apró bolygókkal,
      kacagsz a csillagokkal,
      csupa sugárzó erő voltál és értelem,
      az elemek barátaid voltak, a Szél a kedvesed,
      míg Illapát féltékeny dühében
      el nem talált... zuhantál, zuhantál.

magányos fészkedben
- bár nem szültél - ősanya lettél,
Gelsominát is te szülted,
és nem harminc ezüstpénzért,
csak tízezer líráért - eladtad.
néha még hallod szélcsendes éjeken
a távolban trombita szól...
fájsz magadban, fájsz...
tudod, hogy kavics vagy,
vagy a Bolond, egy Fellini filmben.

hiába körözöl a tenger felett
Zampano még nem ért ide.
az olasz sámán: Buonarroti*
a kápolna faláról lenéz és kinevet,
mert te még hiszel
hiába tudod, hogy már csak
száradó lepedők őrzik dallamod,
már hallod a tengerparton
szíved ujjongását: "É arrivato Zampano"**
és egyetlen szempárrá alakulva
kipréseled az első és utolsó könnyed...

mert hiszed, hogy értelme van.

Az alapmotívum Federico Fellini világhírű /Oscar-díjas 1954./ "Országúton" /La Strada/ c. filmje, melynek főhősei: Gelsomina, Zampano és a Bolond.
A dőlt betűs részben pre-inka istenek szerepelnek: Inti = Nap /az inkák atyja/, Quilla = Hold, Illapát = vihar és villámlás;
Továbbá, az inka sámáni ösvény 3 legfontosabb állata: kígyó /földi sík/, puma /átmenet/, kondor /beavatottak/;

* Michelangelo, Buonarroti - a Sixtusi kápolnában található "Utolsó ítélet"-én saját lenyúzott bőrét festette meg /Szent Bernát kezében/.

**"É arrivato Zampano" - megérkezett Zampano

történetek
 
írni kell
a madár kifeszülő szárnyáról
(meséltem neki
az aerodinamikáról tegnap)
apró karmai koppantak
mikor leszállt a hűs kőre
 
szólni kell
a szégyenlős Holdról
(meséltem neki
a spektográfról este)
sárga izzadt arcát
felhő sarkával megtörölte
 
és beszélni kell
a lecsorduló könnycseppekről
(meséltem neked
a depresszióról éjjel)
nézd: a madár már a sztratoszférában repül
hogy csókot adjon a fáradt Holdnak

[sosem vagyunk egyedül]

sosem vagyunk egyedül
ha másfelé fordultak is a szemek
kelletlen viseljük a terheket
és betonfalakat építünk magunk köré

de áttörik
légkalapáccsal
vésővel
és tekintetekkel ezeket a falakat
karcolásokkal simításokkal öklökkel
kérdésekkel

fáradtan
vársz a falak között
maradsz abban a ruhában
amiben vagy

mígnem felteszik az utolsó kérdést
s te válaszul
behunyod szemed
és azt hiszed
azt hiszed        jó az
ha nem érzed többé
a tekintetek súlyát

Csabai Andrea: elég ha én tudom

mert még mindig vannak
olyan napok amikor érzékeim
cserben hagynak
és észre sem veszem hogy
megindulnak a dübörgő
utak felém
az átkelőhelyen
---
madarak csendjét hozta el
a 'nélküledelsőtavasz'
a virágokban már nem
tudok gyönyörködni
miért is tenném
elhervadnak
---
de azért többségében
sikerül úgy csinálnom
mint aki jól van
hogy elkerüljem a
fölösleges kérdéseket
---
elég ha én tudom
isten mekkorát tévedett
miközben egyetlen vonallal áthúzta
harminchét életévedet

[...]

[most]

most
ha lefekszünk
        az ágy széles
mint rég

a melled úgy lendül
mint    harangnak nyelve
(a szemem rólad le nem veszem

hanyatt fekszem
hogy jól lássalak
várlak
    várom hogy beleess    kezeim
széttárt csapdájába

amit gondosan pramparam felállítottam
neked
te
mellém fekszel
fejedet vállamra teszed és
és és és elalszol

[a mozdulatlanság fáj]

a mozdulatlanság fáj
tehát el kellene fordulni tőled

a fényképek a polcon
szögek
pillanatokat rögzítettek
látom
ami tegnap tegnapelőtt régen
volt
[számolom a napokat]

leoltom a villanyt
és nem mozdulok
[számolom a napokat]

Lilly: A sárga kalap

Ma reggel csak úgy engedték be az embereket a metróba, hogy egy - a bejárat elé kihelyezett - lila kalapra, melyre hatalmas betűkkel ráírták, hogy „Ez egy sárga kalap” egyesével és fennhangon rá kellett mondani: „Ez egy sárga kalap”, majd kétszer megfordulni, és egyszer hátraköpni. Ez utóbbi művelet eredményét fehérköpenyes nővérek gyűjtötték, s rohantak vele az ott parkoló mobil laborba elemzés (és jól fizető népegészségügyi tanulmányok) készítése céljából. A hangosbemondó közölte, hogy a metro kreatív csapata - vagy e régies kifejezést nem ismerők kedvéért: teamje - ma egy kis változtatást eszközölt a megállók elnevezésében (egyébként kellemes, szép napot kívánnak), és az alábbi állomásoknál lehet kiszállni: „Minden száz forint”; „Másnapos kenyerek és szívek”; „Faktorálandó lízingdíjak”; „Lélek-design stúdió”; „Szelektív jóindulatgyűjtő”… A kiszáradt szájú utasok fásultan és rutinosan szálltak be a szerelvényekbe, csak egy apróléptű öregúr motyogta maga elé: vajon merre van a Blaha Lujza tér?

Omikron: Hűtlenségem ne feledd

és elhagytam a cementlapokat
el a bomló partot
és utoljára még
lefektettem a kúszó árnyakat
a kísértő hét-fák alatt
         létem jelet mart ott
mert megkeseredett már ez a folyó
         és meg a város
keseredtek tovább bennem
hiába is terelgettem a sodró tajtékokat
foszlottak habjain a parti tornyok

         és elnyelték a harangszót

(folyt. a szerző oldalán)

graffiti

rekedten köszönnek a vonuló varjak
villamos vágja át az utcáknak torkát
verdesik az eget a dühös faágak
sírva ölelgetik a kémények sarkát

drótokra felfűzött emberek rohannak
megtalálni végre az elsápadt napot
lihegve billegnek a nyápic széklábak
feledni készülnek a  szétszakadt álmot

a zajos utcákon imádkozni értünk
rőt fények borulnak a járda kövére
s mi minden nevetést komolyan átlépünk
graffitit festve a világ közepébe

V.I.G.: Lomok közt - törzshelyem

Félkarú, álló férfi bronzszobor
mellette fogantyús gázvasaló
a falon megkopott antik bendzsóm
magam-kovácsolt, egyedi gyertyatartók
cári műhelyből ezüst szamovár - hibás -
Arnold - kitömött, házőrző macskacápám

Lomok lomok lomok lomok

Előttük öreg, kopott karfás fotel
– a törzshelyem -
hisz én is közéjük tartozom…

ezek a szavak

most nem érek rá az üres szavakra
nincs időm rímeken nevetni
hegyekre feszített csipketerítők azok

most más dolgom van
a hallgatásra kellenek a percek
miket öszvérek cipelnek mellettem

most a tengerekhez megyek
ahol beszélgethetek a hullámokkal
ütemet ők adnak nekem

semmit nem mondotok
falak penészes fúgáit hallom
repedéseitek egyformák

unott krákogások
a falitükörben

*

ezek a szavak
összerakott dominó csontlapok
ezek a nyöszörgések
lápok böffenései hajnali ködben

ezek a szemek
ezek a rebegő szemek
ajkak felhúzott orrcimpák
porba hulló fejek

ezek a kérdések
diszharmóniák a boltívek alatt
a léptek összetörik a gallyakat

*

jó lenne aludni a lombok alatt
és megérni a végtelenséget
az időspirálban kószálni
és újrakezdeni mindent

*

az óceánok vize csak könny
semmi más

Csurai Zsófi: vázlat nyolc sorra

tudod ami lehetne
néha jobban fáj
annál ami nincs
és azt hiszem
csupán a hiány gazdagsága
hogy ilyen formában létezel

vajon mindig ennyire nehéz
tudni a holnapot?

Ryszard Kapuściński:  [a történelem]
A történelem ránk vetette magát elbújtunk
az árkokban az erdőkben de jó volt a szeme jó a távcsöve
és a periszkópja
Mi testvérek mint a patkányok bújkáltunk előle és
időnként a mezőkön az udvarokon át
rohangáltunk

Csabai Andrea: hogy lásd...

ott leszek
minden apró mozzanatban
és egyetlen
rezzenéssel
írom felül a
felülírhatatlant

újjáteremtem benned az életet

hogy  végre lásd
a fák narancsszínű
sóhaját

az őrző

rég belevarrtam ezüst könnyeidet ingem gallérjába-----
csontos ölemben rejtegetem susogó tánclépéseidet------
sejtelmes két kezed remegése vonalas markomban--------
lehulló hajszálad őrizem dohányporos zsebemben--------
mellemre öleltem a szemedből kipottyant fényeket------
sóhajod fülembe dugtam (felette Chopin billentyűi)----
szavaidat egyenként szedtem fel a szálkás padlóról----
s megőszült hajszálaim közt dugdosom isteni illatod---

de téged----------------------------------------------
téged nem talállak szobám nyolc őrült sarkában--------

Emeraude: Ima

azt szeretném

azt szeretném
ha a fény a szavak
ha te

valamikor ujjadra akartam húzni a vízgyűrűt
a lehetetlen álmokat megélni

most szoríts magadhoz
kérlek --- erősen szoríts
fojts meg (ennél szebb halált úgysem kaphatok)
álmaimból már csak ez maradt

Adam Mickiewicz: Vihar

A víz üvölt, szakadt vitorla, a kormány törött,
Nyögő pumpa, és rémült hangoknak serege,
Már elszakadt a hajó utolsó kötele,
A véres, nyugvó Nappal a remény elköszönt.

Az óceán bősz vihara győztesen bőgött,
S a vízhegyek emeletes örvényi a tengernek,
A zseniális halál, a hajónak esnek,
Mint kos, mit a katona a kapunak lökött.

Azok félholtan fekszenek, ez kezét törte,
Az elesik, s búcsúzik barátját karolva,
Amaz térdre hull, hogy Istenhez imádkozzon.

Egy utas ült, s némán a többit figyelte.
Boldog az, kit, ha erő megrémít - gondolta -
Imádkozni tud, vagy van, kitől elbúcsúzzon.

ékszerek

sor(s)ok

az elhallgatott bűnöket kisorsolják
a mindig-vesztesek nyernek
ilyenek vagyunk

de a tagadást elföldelni mégsem lehet

a szél tompa orrára légy ül
valahol ásít egy kakas
csak egy ember sikít a kereszten

V.I.G.: Lomok közt - törzshelyem

Félkarú, álló férfi bronzszobor
mellette fogantyús gázvasaló
a falon megkopott antik bendzsóm
magam-kovácsolt, egyedi gyertyatartók
cári műhelyből ezüst szamovár - hibás -
Arnold - kitömött, házőrző macskacápám

Lomok lomok lomok lomok

Előttük öreg, kopott karfás fotel
– a törzshelyem -
hisz én is közéjük tartozom…

rozsda

már nem beszélünk egymással
elmondtunk mindent amit tudtunk
a szavak unottan keringenek
mint üres szappanbuborékok
a csend befestette őket feketére
keményre faragta az idő
a szék nyikorgását hallgatjuk
a szekrényben lakó fércek sóhaját
ajtajuk döcögő polkát jár

langyos a tea az asztalon
kimásznak szánkból mint nyüvek
a kérem és a köszönöm
valahova a sarokba nézünk
keressük az elbújt csillagot
már nem beszélünk egymással
por lepi a szavakat
hangszálaink teljesen berozsdásodtak

Csurai Zsófi: ébren-lét

különvágyakba
sodródik ez a nap is
és újra képzelhető minden
fent még motoz valaki
de lent már az aprók
messzire gurultak

(ilyenkor kiszámítható
az utolsó mozdulat is)

aztán egyhangúság
és fények-
-fák
meg papírvékony felhők
egymásutánja

és nem érted mi az a
lecsillapíthatatlan áramlás
ami egyre távolabbra hurcol
a megszokott biztonságból.

akt

a vakondok álma

most csak a szárnyakról beszélek
és a vakondok álmáról

hiába kiabáltam megnyúlt fületekbe
a szavak jobbkéz szabályát
hiába súgtam litániát a markotokba
felemelt ujjamat kinevettétek
tenyereim közé ragasztót öntöttetek

tehát a szárnyakról beszélek nektek
és a vakondok álmáról

a zene megkövült a síkságon
zongoráitokban elhervadt muskátli
hiába kotta hiába leütött billentyűk
ti csak a falakat bámultátok
a ciráda nektek kedvesebb volt

most csak a vakondokról beszélek
aki álmában hátára szárnyakat kötött

Theodor: Tudták, hogy szűz...

Ez benne volt az
Éjhosszú
Tegnap-sikolyban…

Aztán
„beszíva jól a megváltás palackból” **
„jött két-coltos Gábriel nyugatról.**
S Jézus kabátujjából...szív dámát
kitromfolt"

Ettől az idő
Megcsusszant
...
És az Enola Gay*** újra felszállt
...
Azóta az értelem felperzselt városában
Költők
Bolyongnak

Opheliát keresik

Megölelnék
- Hisz ebben társaink

*Időomlás a tér-idő kontinuum hirtelen csusszanása, amely arra kényszerít mindenkit, hogy újra csináljon mindent, amit korábban művelt
**Dylan Thomas: Oltár-formán a bagoly fényű lakban c. verséből
*** Az a repülőgép, amelyik Hirosimára ledobta az atombombát

xabolcs fotója

bánatos ballada (részlet)

lépteim kopognak
utca végén mezők hangján

    kezemben viszem
    az aranyágakat

lépteim kopognak
hegyek kövén romok falán

    hátamon viszem
    a kék csillagokat

ujjaim zokognak
vállad ívén ajkad partján

    szememben viszem
    szomorúságomat

Władisław Broniewski: Én és a hold - transzformáció

Az őrült hold ráugrott a felhőre,
összegömbölyödve leült, mint a 3 - görbe.
A város ezerablakával néz felfele,
megy az utca, megy reszketve.

Szaladnak az utcák balra és előre.
Megyek sötéten, susogva, szelesen.
A karámban a csillagok összekeveredve.
A hold arany patkója cseng a hídperemen...
          (a teljes verset kérd e-postán)

Pirosban

Illés Gábor: Szerelem

Hiába vannak a kuszaság lombjai,
nevedben nyugszanak meg lázas szavaim.
Nem látja senki nyirkos sebeim,
hogyan fedik be jót tevőn törődött kezeid.

Nyári napsütésben olyan
bizonytalanul nyúltam utánad.
Reszketése akár egy
idős ember ingatag lépése.
Mivé lett mára gyermeki szerelmünk?
Cigarettám keserű,
füstjében idézem távozó lépteid.
Hosszúra nyúlt csók voltál,
séta a város piszkos járdáin.
Pirult az arcom, magam nevetem,
ha feltűnik néha ez a régi, régi szerelem.

most...

most fejüket szárnykabátjuk alá dugják hallgatag
a fák hullámzó ágain gubbasztó kis madarak
foltos tollukat elgondolkodva fésüli a szél

most lábujjhegyen megyek az üres utcán
a szürke ablakok mögött hűs csendbe bújva
ráncolják sápadt homlokukat az emberek

most kabátom alá dugom trombitámat
árnyékom a repedezett aszfaltról kérdőn figyel
ahogy halkan számolom hátralévő lépteimet

Csabai Andrea: Belőled eredő (Kisfiamhoz)

Minden belőled eredő
pillanatban
tisztán csengnek a
hangok,

a papírra simított
álmaidból is
új világ születik.

S mikor együtt eljátsszuk
a mesénket,
(mindig Te vagy a repülőautó)
dallal kísér a szellő,

és a szivárványliget felé
vezető úton,
gyermekké válik a létem.

címtelen

összetört beszéd
hangpihék a fagyban
merev derékkal állunk
üres szemgödreinkben varjak fészkei

megj.: "összetört beszéd, hangpihék a fagyban" - Lorand Gaspar: Patmos (ford.: Varga Mátyás)